… és előbújik, ha MAYAH Superstar székben ülsz!
Bevágta maga mögött az ajtót. Nem bírta a fotósokat. Az ostoba kérdéseikkel és a tenyérbe mászó stílusukkal az őrületbe tudták kergetni. Hányszor, de hányszor mondta az asszisztensének, hogy a színfalak mögé be ne engedje őket. Mégis megint és újra itt vannak.
Lerogyott a székébe, önkéntelenül is az égőkkel keretezett tükörbe bámult. Meglátta az első ráncait. Bőre sápadt volt, színét vesztett. Ezen már a púder sem segít, gondolta. Az ajtón kopogtattak, majd dörömbölni kezdtek. Művész úr, csak egy szóra! „Az, hogy egyesével beverek nektek egyet!”, szerette volna mondani, de inkább magában tartotta.
Hátradőlt, a szinkronmechanika lassan engedte egy kényelmesebb pozícióba. Megfeszült izmai a hátában lassan ellazultak, ahogy a feszített hálós háttámla megtartotta.
A dörömbölés lassan elhalt. Gondolatai már a színház falán túl jártak, a saját horgásztanyáján. A tó ezüstösen csillogott, halak fodrozták a vízfelszínt, valahol egy kacsacsalád kelt szárnyra. Csend volt. Végre csend. Látta magát a mólón, ahogy nézi a vizet, és belefeledkezett a látványba.
Egyszer csak telefoncsörgés hasított bele a néma szobába. Nem is csörgés volt ez, hanem dallam: hányszor megfogadta, hogy visszavált a régi telefonok csörgését idéző megnyugtató hangra – így csak megutálja a kedvenc zeneszámát…
Fel kell venni, nincs mese. Hagyta, hogy a szék visszabillentse a valóságba. Az asztal széléig eltáncolt már a telefon, a rezgést megint nem kapcsoltam ki, villant át az agyán.
– Halló, apa? – hallotta a világ legszebb hangját a vonal túloldalán. – Nagyon jó előadás volt, még mindig szupersztár vagy!
Amikor újra belenézett a tükörbe, már csak a mosoly ráncait látta. A jó ráncokat. A fáradtság eltűnt, visszatért a nyugalom: a mólón áll, és a lánya szerint szupersztár. Boldog volt.
Superstar vagyok. Velem minden nap sztár lehetsz.