…a MAYAH Greg irodai szék segítségével!
Úgy érezte, soha nem lesz vége.
Egy pillanatra abbahagyta a gépelést. Körülnézett, mint aki nem is tudja, hol van, milyen nap van, és mennyi lehet az idő. Csend volt az irodában, a titkárnője néhány perce indulhatott el, de lehet, hogy már egy órája? Az utca zaja behallatszott az ablakon: hazafelé tartottak az emberek.
Neki még maradnia kellett. Ezt a munkát szerette volna még befejezni.
De előtte…
hátradőlt, fejét a fejtámaszra bízta. Lejjebb engedte a magasságot, belesüppedt a székébe, karját a karfán pihentette. Szemét behunyta. Hintázni kezdett. Úgy, ahogy harminc évvel ezelőtt az iskolapadban. Erről eszébe jutott az énektanárnő, aki mindig egy óriási kulcscsomóval fenyegetőzött, ha valaki hintázott a székkel. „Életveszélyes!” – hallotta a fülébe csengeni újra a szinte sikító figyelmeztetést. De persze mindenki csinálta. Tényleg, a mai gyerekek is hintáznak a székkel, és a mai tanárok is ugranak erre?
Tovább hintázott, már mosolyogva. Azóta olvasta, hogy a hintázás jót tesz az agynak: serkenti az agytevékenységet. Összeköti a jobb és a bal féltekét. Erről eszébe jutott a legjobb barátja, Krisz, akivel igen jól kiegészítették egymást: Krisz volt kettőjük közül a kreatívabb, ő pedig a racionálisabb, aki „két lábbal áll a földön”. A gimiben együtt ültek a padban. Együtt fociztak, és persze együtt vitték moziba a lányokat. Együtt álmodták meg egyedülálló vállalkozásukat is: ez örök kapocs volt, összekötötte a „két féltekét”. A legjobbak akartak lenni.
Felocsúdott, széke szinkronmechanikája szinte visszalökte a valóságba. Megdörzsölte kissé borostás arcát. Halk kopogtatás hallatszott. Krisz benyitott, és vigyorogva dugta be a fejét az ajtórésen. A haja kócos, mint mindig.
– Csak nem álmodoztál? – kérdezte.
– Nem – mondta mosolyogva, miközben leszedett egy szöszt a fekete kárpitról – Én megélem az álmaimat.
MAYAH Greg vagyok. Kattints IDE, hogy segíthessek megélni az álmaidat.